A XX. század első évtizedeiben egyes pszichés zavarok kezelésében – Sigmund Freud bécsi pszichiáter jóvoltából – már világszerte használták a pszichoanalízis módszerét. Ez nagy megkönnyebbülést hozott a mindennapi életükben korlátozott, gyógyíthatatlannak vélt testi tünetektől szenvedő páciensek tömegei számára. Az elmegyógyintézetek ápoltjainak korábban legnagyobb részét képező – a szifilisz idegrendszeri tüneteiben szenvedő – betegek pedig a Wagner von Jauregg, bécsi pszichiáter által bevezetett maláriás lázkezelés hatására léphettek a javulás útjára. A fennmaradó, tébolytünetekkel jellemzett elmebetegségben szenvedők népes csoportjának az életkilátása csak a tébolydákban való életfogytiglani elzárás volt. Ezekben az elmegyógyintézetekben ekkorra már ugyan nem börtöni körülmények között (vasra verve, láncon, ablaktalan cellákban), de mégiscsak őrizték őket, nyugtatáson és különféle megfékező módszereken kívül más ellátásban nem részesülhettek. A legsúlyosabb állapotban lévők önállóan tisztálkodni, táplálkozni sem voltak képesek, az otthonukba való visszatérés halvány reménye nélkül. A tudomány akkori állása szerint ezeket a betegeket – az európai agykutatás akkori élvonalában számon tartott budapesti Schaffer Klinikán is – gyógyíthatatlannak gondolták, betegségüket az embrionális fejlődésben bekövetkezett örökletes zavarnak tulajdonították. A szkizofrénia diagnózisa egyet jelentett a gyógyíthatatlanság, a reménytelenség és a végleges elmegyógyintézeti elzárás kimondásával. A Budapest-Lipótmezei Magyar Királyi Állami Ideg- és Elmegyógyintézetben az ország elmeosztályain gyógyíthatatlannak minősített elmebetegek százait gondozták, ápolták, foglalkoztatták.
Antagonista betegségek
A múlt század 30-as éveinek elején a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Elme és Idegkórtani Klinikáján egy 38 éves agykutatóból lett elmegyógyásznak, dr. Meduna Lászlónak azonban az az eretnek gondolata támadt, hogy megtalálta a kezelhetetlennek tartott szkizofrénia gyógymódját. Akkor már hosszú ideje az epilepsziás betegek agyállományában észlelhető kórszövettani eltéréseket tanulmányozta. A Klinikán vele egyidőben munkatársai (dr. Miskolczy Dezső, dr. Horányi Béla, dr. Angyal Lajos) szkizofrén betegek agyszövettani elváltozásait vizsgálták. Meduna Lászlónak szöget ütött a fejében az idegrendszer támasztószövetének a két betegségben mutatkozó ellentétes viselkedése.
Akkoriban úgy vélték, hogy léteznek úgynevezett antagonista betegségek, amelyek kizárják egymás jelenlétét. Így a kezelhetőbb betegség mesterséges előidézésével annak antagonistája meggyógyítható. Wagner von Jauregg például azt figyelte meg bécsi klinikáján, hogy a lázas betegségen átesett, szifilisz okozta elmebetegségben szenvedő betegek pszichiátriai tünetei lényegesen javulnak a megszűntével. Ezért kezdett el pácienseinek a malária kórokozójával lázat kelteni, és ezzel az addig gyógyíthatatlannak tartott elmebetegséget kezelni. Eredményéért később Nobel-díjjal tüntették ki.
Dr. Meduna László ennek analógiájára kórszövettani megfigyelések alapján úgy gondolta, hogy megtalálta a gyógyíthatatlannak tartott szkizofrénia antagonista betegségét: az epilepsziát. Célzottan kezdte keresni a két betegség együttállására vonatkozó irodalmi adatokat, és azt találta, hogy az epilepszia gyógyulási aránya 1,0 5% volt, miközben a szkizofréniával szövődő esetekben ez az arány mindjárt 16,05 %-ra növekedett, ami a szerzők véleménye szerint sem lehetett a véletlen műve. Meg is próbálták az epilepszia gyógyítását szkizofrén betegek vérsavójának epilepsziásokba fecskendezésével, ez a gyógymód azonban nem járt sikerrel. Meduna László talált egy esetismertetést, mely két szkizofrén beteg epilepsziás rohamot követő „gyógyulásáról” számolt be. Más szerzők pedig nagyszámú (6000 fős) szkizofréniában szenvedő betegcsoport átvizsgálását követően jutottak arra a következtetésre, hogy a szkizofrénia és az epilepszia együttes előfordulása annyira ritka, hogy ebben az esetben a szkizofrénia diagnózisának helyessége megkérdőjelezendő. Ezek az adatok meggyőzték Meduna doktort feltevése helyességéről: „Az epilepsiás és a schizophreniás folyamatok között biologiai antagonismus van. Ha tehát schizophreniás betegeknél epilepsiás rohamokat tudok létrehozni, ezek az epilepsiás rohamok a szervezet chemiai és humoralis folyamatait olyan irányban fogják megváltoztatni, hogy az ilyen módon befolyásolt szervezet nem lévén kedvező talaj a schizophrenia fejlődésére, a betegség visszafejlődésének élettani lehetőségét teremtettem meg.” – jelentette ki határozottan.
A megfelelő szer kiválasztása
A kezeléshez olyan szert kellett találnia, amelyik mindenben az emberi epilepsziához hasonló görcsrohamot okoz és ugyanakkor biztonságos. Az 1933-as év folyamán szisztematikusan végigpróbálta tengerimalacokon az akkoriban ismert „görcskeltő szereket”. A sztrichnint, a tebaint és a brucint nem megfelelő görcskeltő hatásuk miatt vetette el, a coramint pedig azért, mert túl közeli volt egymáshoz a görcskeltő és a halálos adagja. A koffein és az abszint azért nem bizonyult megfelelőnek, mert görcskeltő adagban agyi gyulladásos érelváltozásokat, vérzéseket okoztak. Így jutott el végül a kámforig, mely olajos oldatban izomba fecskendezve minden szempontból kielégítőnek bizonyult.
Kámforral a szkizofrénia ellen
A szkizofrénia gyógyíthatóságának elképzelése elfogadhatatlannak számított akkoriban, ezért Meduna doktort a klinika igazgatója kísérletei leállítására szólította fel. Ő azonban annyira meg volt győződve elképzelése helyességéről, hogy inkább a távozás mellett döntött: 1933-ban elhagyta a budapesti egyetemi klinikát és (11 év közös munka után) nagyra becsült mesterét, Schaffer Károlyt is. A Budapest Lipótmezei Magyar Királyi Állami Ideg- és Elmegyógyintézet akkori igazgatója – dr. Fabinyi Rudolf – látta meg Meduna ötletében a távlati lehetőséget, így helyet adott számára és kísérleteinek intézetében.
Ennek köszönhetően 1934. január 2-án délután 4 órakor a VIII-as osztályon dr. Meduna László hat betegnek olajos injekció formájában kámfort adott be izomba. Így emlékezett erre vissza később önéletrajzában: „…már hetekkel előbb megbeszéltem feleségemmel terveimet, hogy első ízben fogok emberen mesterséges epilepsziás rohamokat kiváltani. Ahogy közeledett a nap, úgy nőtt bennem a szorongás. Az első injekciót elhalasztottam néhány nappal, de ezalatt az idegességem és a nyugtalanságom még inkább fokozódott. Végül…beadtam az első kámfor injekciót egy előzőleg kiválasztott betegnek….45 perces félelemmel és szorongással teli várakozás után hirtelen klasszikus epilepsziás roham alakult ki a betegnél, ami 60 mp-ig tartott. Ezalatt a megfigyelési periódus alatt képes voltam megőrizni a higgadtságomat és látszólagos nyugalommal és hidegvérrel elvégezni a szükséges vizsgálatokat… és megfigyeléseimet le tudtam diktálni a körülöttem levő orvosoknak és nővéreknek, de amikor a roham végetért és a beteg visszanyerte az eszméletét, a lábaim felmondták a szolgálatot. Testem remegni kezdett, elöntött a verejték, és ahogy később megtudtam, arcom hamuszürkévé vált…. képtelen voltam segítség nélkül mozdulni… két csésze kávétól visszanyertem az erőmet és felmentem az osztályra, hogy tovább figyeljem a beteget.” Az első hónapban összesen tizenegy beteg görcskezelését kezdte meg. Ezután heti 2-3 alkalommal végezte a kezeléseket, egyszerre öt-tíz betegen, akiknek átlagosan 15-20 alkalommal adott kámforinjekciót. A kezelésre kiválasztott első betegeinek többsége évek óta az intézetben fekvő, magatehetetlen, önállóan még táplálkozni sem képes (mesterségesen táplált) ápoltak közül került ki. A kezelések napján az osztály személyzete naponta többször is ellenőrizte a páciensek életfunkcióit, a kórrajzban rögzítették hőmérsékletüket, légzés- és pulzusszámukat, az injekció által kiváltott görcsroham időpontját, lefolyását és időtartamát. Már a második hónapban drámai események szemtanúi lehettek: egy négy éve környezetével semmilyen formában nem kommunikáló, egész nap ágyában fekvő, mesterséges táplálással életben tartott 33 éves betegük az ötödik kámforos görcskezelést követően felkelt ágyából, felöltözködött, a nővérektől enni kért, és bentléte időtartama felől kérdezősködött. Később ez a páciens haza is látogatott, majd időszakonként az intézet asztalosműhelyében dolgozgatott. Az első hónapban kezelésbe vett betegek közül összesen ugyan csak hárman mutattak javulást, az azonban mindhárom esetben kifejezetten látványos volt. Közülük ketten otthonukba bocsáthatókká váltak. A hihetetlen „gyógyulások” hírére sorra érkeztek a külföldi orvoscsoportok az új módszer helyszíni tanulmányozására, és vitték magukkal a hírt szerte a világban. Meduna doktor 1937-ben meghívást kapott – egyedül a magyar pszichiáterek közül – a svájci Neuropszichiátriai Társaság nemzetközi kongresszusára, amelynek a témája a szkizofrénia kezelése volt. Később így emlékezett vissza erre a meghatározó eseményre: „… Nagyon izgatott voltam, mikor bemutattak Klaesi professzornak, a szkizofrénia kezelésére alkalmazott tartós altatás felfedezőjének. Hanyagul kezet rázott velem, körülnézett és megkérdezte: – Hol van az édesapja? Nem egészen értettem a kérdést és azt feleltem, hogy őt nem hívták meg. – De igen! dörögte – én magam írtam alá a meghívót. – Megrökönyödtem. – De hát az én apám mégcsak nem is orvos. – mondtam – Micsoda? kiabálta – Maga az a Meduna, aki felfedezte a Metrazol (kardiazol) kezelést? – Igen, igen – hebegtem. Akkor megragadta kezem és stentori hangon mondta – Gratulálok fiatalember! Olyan boldogan odaadnám az én tartós altatás kezelésemet a Metrazol kezelés felfedezéséért, ahogy a nevem Klaesi professzor!”
Meduna doktor korai tapasztalatai alapján akkor volt legnagyobb esély a szkizofrén betegek javulására, ha a görcskezelés minél hamarabb, a betegség jelentkezéshez képest ½-1 éven belül megkezdődött. Ezekben az esetekben szerinte akár 80%-os javulási arány is elérhető volt, ellentétben az 1 évnél régebben fennálló betegség 45-50%-os javulási arányával.
1937-ig összesen 110 beteg kezeléséről számolt be, ekkor már higgadtabban: gyógyulás helyett csak javulást említve. Máig helytálló azon megállapítása, hogy a javulás független a görcskeltés módjától, ahhoz egyértelműen a görcsrohamok lezajlása szükséges. Nehezen volt egyénileg beállítható az a kámformennyiség, amelyik az adott betegnél görcsrohamot provokál, így néhány hónap múlva Meduna görcskeltő szert váltott, a kámfort kardiazolra cserélte. Ezzel lényegesen megnövekedett a sikeresen előidézett görcsrohamok aránya.
Görcskezelés ma
Azon a bizonyos 1937-es, a szkizofrénia kezeléséről tartott nemzetközi kongresszuson Meduna László beszámolója szerint „…volt egy előadás, amit egy fiatal olasz kutató tartott. Beszámolója nem keltett nagy hatást, mert olaszul mondta el. Bini az ülés után odajött hozzám. Folyékonyan beszélt németül, de Mussolini parancsára kénytelen volt előadását olaszul megtartani. Elmondta nekem, hogy ő és dr. Cerletti konstruáltak egy elektromos készüléket, amivel kutyákban epilepsziás rohamokat váltottak ki az állatok károsítása nélkül. Vajon használható-e ez a készülék görcskezelésre? - Miért ne, – válaszoltam – nem a kámfor vagy a Metrazol az, ami gyógyítja a betegeket, hanem a görcsroham, amit ezek a gyógyszerek kiváltanak. Ha maguk árammal tudnak görcsrohamot kiváltani, rajta, csinálják. Októberben egy újfajta görcskezeléssel, ahogy ma nevezzük az elektrosokk-kezeléssel lepte meg Cerletti és Bini a pszichiátriát.” 1938-ban a két olasz pszichiáter dr Meduna László ötletét továbbfejlesztve bevezette a görcskeltés megbízhatóbb és biztonságosabb módját, az elektromos árammal történő görcskeltést (elektrokonvulzív kezelés, ECT).
Ezzel a görcskezelés, bár azóta módosulva, de tartós érvénnyel vonult be a pszichiátria kezelési repertoárjába. A vele egyidőben született, pszichiátriai gyógymódok azóta elmerültek az idő süllyesztőjében (inzulin kóma, tartós altatás, sőt még a Nobel-díjjal jutalmazott maláriás lázkeltés is).
Meduna László elképzelése a szkizofrénia és az epilepszia antagonizmusáról ugyan nem állta ki az idő próbáját, de máig érvényes az a megállapítása, hogy a mesterségesen provokált görcsroham egyes pszichiáriai tünetek enyhülését, átmeneti megszűnését eredményezi. Ma is egyetértünk azzal, hogy a görcskezelés hatékonysága akkor a legvalószínűbb, ha a betegség kezdetén és nem csak akkor alkalmazzuk, ha már minden más terápiás eszköz csődöt mondott. Ma is azt tapasztaljuk, hogy az életfunkciókat veszélyeztető pszichomotoros gátoltság állapotában – a ma már rendelkezésre álló számos gyógyszerkészítmény ellenére – a görcskezelés a leghatékonyabb gyógymód.
A tébolyultság kezelhető!
Mai szemmel nézve dr. Meduna László felfedezésének legnagyobb jelentősége nem is abban áll, hogy általa bizonyos pszichiátriai szenvedők tömegei jutottak – ha nem is végleges gyógyuláshoz, de – tartós megkönnyebbüléshez. Az általa bevezetett módszer a tébolyállapotok kezelhetetlenségébe/gyógyíthatatlanságába vetett akkori hitet rengette meg alapjaiban. Ekkortól kezdve a pszichiátriai betegségek okának felderítésében is fellendült a – az orvostudomány többi ágában már virágzó – tudományos kutatás. Egy csapásra megszűnt az elmebetegségekkel kapcsolatosan eluralkodó reménytelenség, és a csupán megőrzés és ápolás helyét felváltotta a gyógyítás. Ma pedig már az elmebetegségben szenvedők jelentős része betegségével együtt az egészségesekhez hasonló teljes életet él.
De mi történt az eljárás felfedezőjével? Dr. Meduna Lászlót új gyógymódjának bevezetéséért 1943-ban a berni pszichiáter professzor Nobel-díjra jelölte. A Nobel-díj Bizottság azonban nem találta meg Budapesten, ezért jelölésével tovább nem foglalkoztak. Meduna László származása miatt 1939-ben emigrálni kényszerült Magyarországról, és 1943-ban már az Amerikai Egyesült Államokban a Loyola Egyetem pszichiátriai tanszékének meghívott társprofesszora volt. Választott, második hazájában, ahol nagy becsben tartották, megalapította az Amerikai Biológiai Pszichiátriai Társaságot, majd egy nemzetközi rangú, Neuropszichiátria című szakfolyóiratot, melynek haláláig főszerkesztője volt. Utolsó lakóhelyén, Chicagoban múzeum őrzi emlékét és nem mindennapi munkásságának dokumentumait.
